Bár Mignola világán Hellboy a főhős, számomra a nagy kedvenc az Sir Edward Grey sorozata, ami még az 1800-as évek végén játszódik, mintegy 65 évvel a Pokolfajzat világrajövetele előtt. Ben Stenbeck rajzaival, Mignola mesélésében.

Sir Edward Grey, boszorkányvadász elsőként az 1996-os megjelenésű Hellboy: Ördögöt a falra történetben tűnt fel a szereplők újabb kalandját megelőző eligazítás anyagában, visszautalva a Witchfinder: City of the Dead c. kötet eseményeire. Később rejtélyes alakként a háttérből szemmel követte Hellboyt, sőt, felbukkant Abe Sapien első számában (The Drowning #1) is. Na de ki is ő, és hogyan lett belőle boszorkányvadász?

Jelenleg négy kötetben jelentek meg történetek, amelynek Sir Edward Grey a főszereplője, az ötödik sorozat (Gates of Heaven) épp zajlik, és van még legalább egy tervben.

Egyszerű, bár az okkultizmusban jártas halandó nyomozóként ismerkedhetünk meg vele, aki jól bánik a revolverrel. Ám az események hosszú folyama végére jelentős varázshasználóvá növi ki magát. 1856. szeptember 16-án született, de még a 2000 évek után is viszontlátjuk (igaz, igencsak megváltozva már, a Hellboy in Hell lapjain) – tehát vagy 150 évet megélt, rengeteg tapasztalatra és számos hatásos varázsképességre (telekinézis, teleportáció, levitáció, lángidézés, démon megkötése stb.) is szert tett eseménydús útja során.

Már gyerekkorában tanúbizonyságot tett kiváló következtetési képességeiről és bátorságáról, amikor is egyedül ő kötötte össze a szálakat egy gyermekeltűnési eset és egy évekkel korábbi furcsa jószágpusztulás között. Bár farkastámadásra utaltak a nyomok, a XVIII. század óta nem voltak farkasok Angliában. A 12 éves Edward revolverrel felszerelkezve a feltételezett elkövető után eredt. Gyanúja beigazolódott: egy vérfarkassal állt szemben, s kis híján ott is maradt. Bár a fenevad megharapta, papok áldozatos munkájával megmenekült a kórtól. Az élmény – és talán némi mágikus képességekre való fogékonyság – viszont örökre vele maradt.

1876-ban zajlik a külön novellaként megjelent előzménytörténete (Murderous Intent): a királynő vesztére törő farnami boszorkányokat legyőzvén lovaggá ütik, s a királynő szolgálatába áll. Bár valódi munkája nem kerül nyilvánosságra, a nép hamar felkapja a pletykákat, és csak úgy kezdik őt emlegetni: Sir Edward Grey, a boszorkányvadász.

Első hosszabb, keserű véget ért kalandja (In the Service of Angels) megalapozza életcélját: felszámolni a Rá Héliopikus Testvériségét. Emiatt nem is hagyja el Londont, kivéve hivatalos ügyeket. Ez cseppet sem korlátozza az írókat, mert Amerikába is elutazik rögtön a második kötetben (Lost and Gone Forever), a harmadikban Hallam városkájába látogat (Mysteries of Unland), 1884-ben pedig Saint Sébastien szigetén végez egy nagyhatalmú boszorkánymesterrel (Abe Sapien: The Drowning). Persze londoni tartózkodása távolról sem eseménytelen, egy novellában elszabadul egy földöntúli erőkkel felruházott csimpánz (Beware of the Ape), majd Grey és társai összetűzésbe kerülnek vámpírokkal (City of the Dead), titkos társaságokkal (Gates of Heaven), egy ízben még Hasfelmetsző Jack kilétére is fényt derít (ezt csak megemlítik, nem jelent meg történetben).

Ezek a főszereplőn keresztül lazán kapcsolódnak egymáshoz, a történetek inkább különállóak, így önmagukban is élvezetesek lehetnek.

Az elsőt Mike Mignola szerzi, a képi világot pedig az előzményt és még két Witchfinder történetet is rajzoló Ben Stenbecknek köszönhetjük. A színezés (ahogy a sorozatban szinte mindvégig) Dave Stewarté, aki alkotásain keresztül is egységesebb, összefüggőbb valóságot teremt a Mignolaverzum sokféle történetéhez. Mignola és Stenbeck párosa nekem eddig mindig biztosította a minőségi élményt. Szerintem remek összhangban dolgoznak együtt, könnyen átadják a hangulatot, elevenné teszik az eseményeket, kevésbé megszokott szögből is felismerhetőek a szereplők, és némelyik nagyobb képnél csodálattal lehet megpihenni.

A másodikban már (sajnos) látszik, hogy inkább csak közös ötletelésben vett részt Mignola. Bár remek jeleneteket sorakoztat fel, a cselekményvezetés sokkal inkább szaggatott, néhol kesze-kusza, mintha rossz vágó kezelt volna egy filmet. A kötet végén az író, John Arcudi be is vallja, hogy számára egy történet inkább különálló ötletek sokaságaként szokott megszületni, részekből áll össze, nem úgy, mint Mignolánál, aki egy zuhanyzás közben jött ihlet hatására egy egész világot bont ki varázsütésre. Ennek ellenére – főként John Severin mesteri ábrázolásával – egy érdekes vadnyugati mesét kapunk, izgalmas pisztolycsatákkal, szörnyekkel, zombikkal és egy igen látványos zárójelenettel.

Kedvencem a harmadik (Mysteries of Unland), Kim Newman és Maura McHugh lassan hömpölygő története. A ködös-esős mocsárvidék melletti település zavaróan nedves időjárása átérződik a lapokról. A kísértetzöld és fekete színvilág, Tyler Crook gyakran elmaszatoltan homályosan festett, furcsa alakjai és nem várt irányokból bekúszó rémségek az első panelektől kezdve átadják a sötét, hideg, bizarr lovecrafti hangulatot, ami egyre mélyül, ahogy halad előre a cselekmény. Apró jelzésekkel, magyarázatok nélkül fel-feltűnő elemekkel vezet át a rejtélyeken, s a végére, akár egy vérbeli nyomozós regényben, a kirakós összeáll. Kissé kilóg a többi történet közül, de szerintem éppen a sajátossága adja élvezeti értékét, az írópáros kétségtelenül méltónak bizonyult arra, hogy Mignola jobbára teljesen szabad kezet adott nekik.

Tősgyökeres Hellboy-olvasók számára régi (de időrendben haladóknak teljesen új) ellenség szerepel a negyedik kötetben (City of the Dead), a Mignolaverzum számos egyéb visszatérő elemével egyetemben. Bár 2016-ban jelent meg, mai szemmel a feltámadó halottak vagy vérivó vámpírok nem igazán ijesztőek már. Mivel erre az eseményre utalnak vissza az 1996-os Hellboy: Ördögöt a falra lapjain, bemutatására a rajongók már 20 éve várhatnak. Komoly elvárásokkal kezdtem bele, de az izgalmas összecsapások és frappáns beszólások ellenére mégsem tudott megnyerni. Talán az idő és a tágabb összefüggései változtatnak majd ezen.

Az ötödik kötet (Gates of Heaven) borítója inkább elriasztott, de a különböző titkos társaságokat mozgató történet azért csak felkeltette a kíváncsiságom. Sajnos D'Israeli rajzaival nem tudtam kibékülni. Miért kell minden alaknak – beleértve a főhőst is – olyan arcot rajzolni, mintha Innsmouth halemberei lepték volna el Londont?! Bár lendületesen haladnak az események, előkerül az első Abe Sapien történet szertartási tőre, és ősi technológia kirakósjátéka is érdekesnek tűnt elsőre, de a befejezés elég gyengére sikerült ahhoz, hogy elillanjon a kezdeti reménykedés. Inkább hagyott űrt maga után, mint okozott emlékezetes perceket.

Bejelentettek egy hatodik kötetet is 2019-re. Remélem, tanulnak a hibákból és méltó folytatást/lezárást kaphat kedvenc boszorkányvadászom. :)

Sir Edward Grey XX. századi tevékenykedéséről annyit tudni, hogy az 1890-es években nagyrészt az ő közreműködése révén a Rá Héliopikus Társasága párizsi és londoni főtemplomát bezárták, Grey pedig Európa- és Amerikaszerte tovább üldözte tagjaikat. Aztán 1913-ban bukkan fel New Yorkban mint magánnyomozó, de semmit sem tudni arról, merre is járt előtte. Két évvel később, Chicagóban eltűnik, és nem látják viszont. A Rise of the Black Flame kötetben egykori társa, Sarah Jewell visszaemlékszik közös kalandjaikra, melyekben lovecrafti rémségekkel meg jetikkel vívnak élet-halál harcot, illetve az Ezüst Lámpás Klub tagjaival folytattak beszélgetéseket okkult kérdésekről.

Kétségtelenül számos betöltendő rés van még az eddig bemutatott életpályáján, és a népszerűségének hála talán ezúttal nem kell újabb három évet várni a következő kötetre.